Minszk: Trianon az avatárok háborújában

Az Avatar című filmet mindenki látta. Trianont sem mint építészeti-turisztikai objektumot ismerik a magyarok, a cím poénja ezek alapján mégsem áll össze. Kivéve azoknak, akik tudják mit jelent az „avatar” az új ukrán szlengben. Ők azok az alkoholisták, esetleg narkósok, akik kikerültek a frontra, a donbászi háborúba.

Ha elszigetelt jelenség lenne, hogy a haza hős védői a terrorista-orosz hadak agressziójával szemben beszámíthatatlanok, nem lenne külön nevük. A gyakorlatban azonban egyszerűbb, ha van egy rövid elnevezés arra, hogy valaki egyenruhában, fegyverrel a kezében a hadműveleti területen van, de nem lehet semmiféle harci feladatot rábízni, illetve külön oda kell rá figyelni, mert ön- és közveszélyes.

Mit keresnek az ilyen figurák a háborúban? – kérdezhetné egy kívülálló. Mi, „ukránok” azonban tudjuk a választ, miután normális emberek minden eszközzel kerülik a katonai szolgálatot, azt szedik össze ágyútölteléknek, akit lehet. Avatárokkal meg nem lehet háborút nyerni, így megalázó békeszerződéseket kell aláírni, amilyen a magyarok számára a trianoni volt.

Az ukránok azonban a „Trianon” kifejezést nem ismerik, többségük a minszki megállapodásokat nem így könyveli el.

Rosszul teszik. Az analógiánál maradva, maradék Magyarországnak nem volt más választása, mint aláírni a békediktátumot, hogy elkezdhessék újjászervezni az országot. Mindenesetre a Horthy-korszak a Nyugathoz való felzárkózás szempontjából sikertörténet volt ahhoz képest, hogy mind a szocializmus, mind a 90-es rendszerváltást követő korszak idején leszakadóban voltunk, vagyunk.

De nem a magyar történelem a téma, hanem az ukrán aktuálpolitika, illetve az, hogyan működik a politika általában.

A vesztes háborút le kell zárni. Akármekkora igazságtalanság ért is, ha legyőztek, békét kell kötni. Ha nem másért, hogy erőt gyűjts a revansra. Ha Ukrajnának most sikerülne békét kötnie, akkor Donbász egy része és a Krím elvesztését kellene azon érteni, hogy „Nem, nemsoha! Mindent vissza!” Később lehet, hogy Harkov, Odessza, Dnyepropetrovszk is felkerül a listára. Az ukrán vezetés tehát önsorsrontó politikát folytat, amikor vitatja a nyilvánvalót: kötött egy megalázó békeszerződést Minszkben (kétszer), miután elveszítette a háborút.

A fenti helyzetértékelés döntő momentuma, hogy nem egyszerűen pár vesztes csatáról van szó (Ilovajszk, Donyecki repülőtér, Debalcevo, stb.), hanem a háború egészéről. A Szovjetunió 1941-42-ben sokkal nagyobb vereségek után sem adta fel, és végül a győztesek között fejezte be a háborút. Igen, de a szovjet hadseregben nem voltak avatárok. Dezertőrök igen, az elfoglalt területeken részegen gyilkoló, erőszakoskodó fosztogatók bőven, a roham előtt többnyire életükben utoljára beszeszelőkről nem is beszélve. De hogy egy vöröskatonát parancsnokai mint avatart tartsanak számon, lehetetlenség volt. Nem mintha az akkori emberanyag annyival különb lett volna, hanem mert működtek a záróosztagok, büntetőszázadok, rögtönítélő hadbíróságok. Az utóbbiak inkább a tisztek esetében, a fegyelmezetlenkedő sorkatonákat tisztjeik helyben lepuffanthatták és tették is.

Viszont vannak hős önkénteseink – vethetik ellene az optimisták. Igen, akik vitézül harcoltak Munkácson, majd a bekerítésből való kiosonás magasiskoláját is demonstrálták.

Más hős önkéntesek a már említett megszálló vöröskatonák hagyományait folytatják. Merthogy az alkeszeken kívül a mindenféle bűnözőket is el lehet küldeni a háborúba, hogy ott „vérrel mossák le vétküket”. Aztán csodálkoznak, hogy az érintettek a békés lakossággal szemben vitézkednek.

Megint mások (vagy ugyanazok) leküzdhetetlen vonzalmat éreznek a náci karlendítések, rúnák, más efféle szimbólumok iránt. Meg ki is posztolják a vonatkozó dokumentumokat – felmérhetetlen értékű nyersanyagot szolgáltatva ezzel az orosz propagandistáknak, és enyhe undort okozva a nyugati szponzoroknak.

Nem akarok hosszan értekezni arról, hogy a hős önkéntesek azok rablók hipernacionalista ideológiával, vagy nácik bandita módszerekkel. A lényeg, hogy az országra, ami még megmaradt és a mostani rezsimre is közvetlen veszélyt jelentenek, nagyobbat, mint akik a donbászi frontvonal másik oldalán állnak.

Maga az elnök is többször elmondta az államelméleti egyszeregyet: a hivatalos fegyveres testületeken kívül nem lehetnek magánhadseregek. Volt is róla szó, hogy a szabadcsapatokat betagolják a hadseregbe vagy a belügybe.

A mostani hatalom ennyire sem képes. A munkácsi sztoriban nem az a fő kérdés, minek és hogyan vesztek össze a Jobbszektorosok Bljukkal és Saraniccsal. Még csak az sem,hogy jön (vagy nem) a képbe Baloga vagy Medvedcsuk. Mégcsak nem is az, hogyan próbálja ezt a helyzetet Porosenko Balogáék ellen felhasználni.

Hogy nem tiltották be a Jobbszekort azonnal, hogy nem tartóztatták le aktivistáit? Ahelyett, hogy igazi antiterrorista akció keretében vadászták volna le a fegyveres banditákat, alkudoznak velük. Azok nagygyűlésen fenyegetik a kormányt Kijev központjában.

Hogy lehet értékelni annak a lénynek az állapotát, amely a húsába maró dögevőket nem képes lecsapni?

Ez így túl emocionális megfogalmazás lehet. Beszéljünk az ukrán államhatalom diszfunkcionalitásáról. Vagy valaki vitatja, hogy a magánhadseregek tolerálása súlyos működési zavart jelez az államapparátus működésében?

Az elnök, illetve az elnöki-miniszterelnöki koalíció nem érez elég politikai legitimációt ahhoz, hogy határozottan fellépjen az eddig hősként futtatott szabadcsapatok ellen. Ha jól érzékelik, akkor tulajdonképpen helyesen járnak el, hogy nem járnak el.

Mellettük áll, állna-e a közvélemény? A fentebb vázolt „állam kontra banditák” sémát korántsem osztja mindenki. Robin Hoodok kontra banditák és önkényeskedő oligarchák korrupt csinovnyikok. Lehet, hogy készítettek is titkos közvéleménykutatást, ahol az alábbi kérdéseket feltették. Ön szerint a Jobbszektorosok: a) banditák b) hősök, akik egy kicsit túllőttek a célon c) derék betyárok, akik megsarcolják az eddigi népnyúzókat. És fordítva. Ön szerint Bljuk és Saranics: a) becsületes üzletember, politikus és a rend tisztességes őre b) a kárpátaljai csempészetet felügyelő banditák. Lehet szociológia nélkül is helyesen gondolják úgy, hogy jobb nem feszíteni a húrt. Különösen, ha azt is figyelembe veszik,mennyire lehetne számítani az egyenruhásokra egy ilyen helyzetben.

Mindez azonban arra kellene ösztönözze Porosenkóékat, hogy próbáljanak véget vetni a háborúnak. Ahhoz nyíltan be kellene ismerni a vereséget. De hát a háborút vesztett kormányzatok lemondanak. Ez ugyan íratlan szabály, de attól még univerzális. Porosenkónak, Jacenyuknak azonban eszében sincs személyesen lemondani a hatalomról. Az ország és a rezsim megmentése érdekében egyébként ezt kellene tenniük.

Kamikáze Jacenyuk, aki inkább golyót repítene a fejébe, mint hogy a reformok bukásának a szégyenét viselje, tulajdonképpen jól mondogatta. Egy ilyen helyzetben lévő országban, mint Ukrajna az önfeláldozó hazafiaknak kellene reformokba belebukva, megalázó békéket aláírva lemondani, átadva a helyet a többi elszánt patriótának, aki majd szintén eljátssza a maga – ha kell igen rövid – szerepét a haza megmentéséről szóló drámában.

Egyébként az embernek az a benyomása támadhat, hogy tolvaj szálhámosok meccseznek, akik csak a pozíciókon keresztüli meggazdagodáson törik a fejüket, azon, hogy konkurensüket kibillentsék székükből, míg sajátjukat megtartják.

De egy háborúzó ország elnöke, miniszterelnöke nem hagyhatja el az őrhelyét. Hiszen még zajlik a háború. Az avatárok háborúja.

Mindazonáltal pár hónapra kitart ez a „se nem háború, se nem béke” játék. Porosenko és Jacenyuk, miután nyugatról is erre szorítják őket, tovább fognak dolgozni azon, hogy úgy tegyenek, mintha a minszki megállapodásnak megfelelően dolgoznának a nem autonómiának hívott, de saját hadsereggel és külpolitikával rendelkező területek jogi státusán. Akik éppen radikálisat játszanak, folyamatosan hazaárulózzák majd ezért az ország vezetőit. Alaptalanul, mert azoknak nincs más választásuk, ráadásul ők is a vállalt kötelezettségek kijátszásán törik a fejüket. Végül majd kiborul a bili, valaki kiborítja.

Nem is biztos, hogy az a momentum lesz a következő hatalmi válság kirobbantója. Erre van még két esélyes történet.

Az egyik az államcsőd. Elvileg nem állunk rosszul, mert az IMF már levetkőzött minden szakmai becsületet is, ahogy a görögöknek, mint csődben lévő államnak nem segíthetne, de teszi. Ugyanígy fog eljárni velünk is. Az a pénz azonban, ami ott van ránk szánva, nem elég, rá kellene venni a nagy nemzetközi uzsorás cégeket, hogy elengedjék a náluk lévő állampapírok 40 százalékát. Egyelőre beajánlottak 5 százalékot. Ha a nyugati hitelezőkkel nem sikerül megállapodni, októberben csődölünk be, ha az oroszokkal, decemberben.

Októberben helyhatósági választások lesznek, amelynek az igazi tétje nem az, Klicsko vagy Szadovoj polgármester lesz-e, megőrzi-e a Baloga-klán a kárpátaljai megyei tanács kontrollját, hanem hogy egyértelművé teszi az erőviszonyokat a nagypolitikai játékosok között. Akiknek kicsúszik a lába alól a választói támogatás, megy a levesbe – frakciójának tagjai szétszélednek a jövendő győztesek brigádjai között. A már amúgy is csak formálisan létező koalíció hivatalosan is összedől.

Hogy hogyan fognak zajlani a választások, már megtudtuk a 205. Csernyigovi körzetben: szavazatvásárlás, adminreszursz, verőlegények. A Jobbszektorosok egyelőre azt mondják, kimaradnak a derbiből, de másnak is vannak fegyverei, meg emberei is, akik készek azokat használni.

Jellemző, hogy sem Kolomojszkij sem Porosenko csapata nem riadt vissza attól, hogy úgy viselkedjenek, mint Janukovicsék, amikor tehették. Mert a nép szavaz grecskáért, szavaz pénzért. Ők a második ukrán front avatarjai, ők döntöttek Posztszovjet-Nagyukrajna sorsáról.