Az unalmas Ukrajna

Az alábbi szöveg címe egy kérdésre utal, amely felvetődhet abban, aki találkozik ezen szerzeményemmel.

Jó rég nem írtam elemzést az Ukrajnai politikáról – vajon miért? A választ megadtam a címben. Ez az állítás képtelennek tűnhet egy olyan ország vonatkozásában, amelyben az események nemcsak drámaiak, hanem kergetik is egymást, ráadásul roppant fordulatosak.

Vegyük például a permanens kormányválság legutóbbi eseményeit: lemond Jacenyuk vagy nem? Ha lemond, marad-e, ha megy, vajon eltűnik-e a politikai életből? Sikerül-e összehozni egy kormánykoalíciót? Ha igen, hogyan és mégis meddig? Porosenkó ezzel a meccsel nyert vagy veszített? Ha nyert, milyen áron, és azt ki fizeti meg? Grojszman az elnök bábja, a vinnyicai hódító, a nagy reformátor, a blöffölős tárgyalási technikák nagymestere?

Mindezekre a kérdésekre Lucenkó titkos tárgyalásokról írott újabb blogbejegyzései után más és más válasz adódik.

Savanyú a szőlő – jegyezheti meg ezen a ponton a blogoszféra bennszülöttje. Régimódi elemzést akar produkálni a vén fószer felgyorsult korunk vágtató eseményeiről ahelyett, hogy napi hat blogbejegyzésben reagálna az egymásra torlódó szenzációkra.

Valóban szívesen írnék komoly elemzést az események mögött ható lényegi tényezőkről és alapvető tendenciákról. Ez az, ami annyira könnyű és egyszerű, hogy már unalmas ismételten megejteni, konstatálva, hogy minden maradt a régiben.

A kormányválságos cirkusznál maradva tegyük fel az arra vonatkozó lényegi kérdést: hogyan és mikor lesz ebből cselekvőképes kormány? Cselekvőképesség alatt nem a rablás folytatását kell érteni, miután a felek megosztoztak a vadászmezőkön, hanem annak megszüntetését; azokat a cselekedeteket, amelyek következtében lesz jogállam és működő gazdaság.

A válasz egyszerű: ez a vezető garnitúra nem fog cselekvőképes kormányt adni az országnak. Ezek szerint minél hamarabb előrehozott választásokat kellene tartani? Én ilyet nem mondtam, mert akiket azon megválasztanak majd(an), szintén képtelenek lesznek megbirkózni azokkal a feladatokkal, amelyeket – ha patetikusra vesszük a figurát – a történelem állított az ország és annak népe elé.

Akkor hát mi lesz? Ugyanaz fog folytatódni, ami idáig – egy maroknyi oligarchának titulált bűnöző kirabolja, és mélynyomorba taszítja az ország lakóit, akik hálából újból és újból leszavaznak rájuk.

És meddigŐ Na, ez az igazán érdekes kérdés. Az egyik variáns szerint, amíg ki nem hal/vándorol az ország, vagyis még évtizedekig. A másik szerint ennél hamarabb be fog következni valamilyen kataklizma, amely véget fog vetni ennek a folyton fokozódó helyzetnek. Attól, hogy az eddigi két forradalom paródiának bizonyult, még jöhet egy mindent elsöprő igazi lázadás. Akkor majd kívülről beavatkoznak és rendet tesznek, mert nem hagyhatják, hogy egy ekkora területen eluralkodjon a káosz.

Igen ám, csakhogy a káosz már így is eluralkodott, annak ellenére is, hogy a nyugati szponzorok próbálják külső irányítással megakadályozni az ukrán uralkodó osztály önsorsrontó viselkedését. De sikertelenül: nem csak a jó szó, hanem a direkt zsarolás, a pénzcsapok elzárása sem segít. Nincs tehát semmi garancia arra, hogy az USA vagy az EU (Németország) képesek, készek lesznek beavatkozni, és ha mégis, nem szúrják el, mint Merkel a menekültügyet. Marad még remény: Putyinnak az ukránok iránt táplált jóindulata. Ha-ha-ha.

Végül válaszolok még egy valószínű ellenvetésre, amely az olvasóban felmerülhet. Mindezekről már sokszor volt szó, én is írtam hasonlókat. Az ország helyzete tényleg kilátástalan, viszont régóta az, mégis megvan, és vélhetőleg ezután is meglesz valahogy. Vagyis: ha az ország lakói idáig majdnem zokszó nélkül haladnak a kihalás-kivándorlás útján, akkor nem is fognak már kizökkenni ebből a kerékvágásból.

Szerintem ez a séma hibás. Viszont elterjedt. Ha felmérnék azok véleményét, akinek van, valószínűleg még most is ennek hordozói adnák a többséget. Pedig ami életképtelen, az elpusztul.

Modern, vagyis már részben posztmodern korunkban az élet és a halál közti tradicionálisan éles választóvonal elmosódott. A régi időkben, akinek megállt a szíve, az halott volt. Ma már megpróbálják újraéleszteni, mert az agyhalál számít az igazi halálnak. Vagyis nem egészen, mert másfelől meg kómás embereket tartanak életben egész hosszan.

Ráadásul ott vannak a degeneratív betegségek áldozatai, akik zöldségként vegetálnak, mint Reagan, hogy egy közismert, hosszú időn keresztül élő halottként létező figurát említsek.

A modern tudomány tehát lehetővé teszi, hogy a régi fogalmak szerint életüket már befejezett emberek hosszú ideig legyenek még a „határon”, anélkül, hogy közben normális értelemben élnének vagy esélyük lenne visszatérni a normális életbe.

A jelenlegi nemzetközi viszonyok úgy működnek, hogy rajta maradnak a térképen olyan államok, amelyek nem képesek funkcióikat gyakorolni.

Egy kómás vagy egy alzheimeres betegnél nem számol senki más végkifejlettel, mint a közeli, kikerülhetetlen halál. A bukott országokkal kapcsolatban azonban vonakodnak az emberek reálisan megítélni a kilátástalanságot.

Persze más a lépték, más a méret. Ilyen országokban is élnek emberek, akik közül néhányan kevésbé bűnrészesek a kilátástalanságban, amely jövőjüket beárnyékolja. Aki nem közönyös és nem is a totális korrupció haszonélvezője vagy fogaskereke, talán megérdemelne valami reményt. Történelmi léptékben azonban az ő évei és élete mit sem számítanak. Kit érdekel, hogy meddig vegetál az unalmas Ukrajnában?