Furcsa háború az expendables nézőpontjából

A békéhez képest minden háború furcsa. Egymásra azonban sokszor hasonlítanak, főleg, ha elég régen zajlottak le. Utólag legalábbis a görög városállamok összecsapásai, vagy az európai középkor harci cselekményei egymáshoz képest normális háborúk voltak. Az ukrán-orosz háború olyan értelemben lehet furcsa, hogy elüt korunk más háborúitól. Természetesen akkor figyelhetünk meg érdekfeszítő különbségeket, ha megpróbáljuk a velünk történő eseményeket kívülállóként szemlélni. Egyébként marad az, hogy gyűlöljük az ellenséget, rajongunk a hőseinkért. Majd valaki nevesíti mindkettőt. Biztosak lehetünk benne, hogy tényleg az az ellenségünk, akire rámutatnak, és feltétel nélkül bíznunk kell abban, akiről a propaganda pozitív képet fest? Valóban a barátunk az, akinek elég erős a propagandagépezete ahhoz, hogy az események általa ajánlott értelmezése folyjon a vízcsapból is?

A propaganda-hadviselés a háború normális része: egyik harcoló féltől sem lehet elvárni, hogy ne a saját olvasatát sulykolja, ha kell, hazugságok állításával is. Attól még valamelyik félnek nagyobb mértékben van igaza, mint a másiknak. Bizonyos idő elteltével a történészek között majd egyetértés alakul ki, hogy melyik fél céljaival, eszközeivel, módszereivel milyen mértékben lehet egyetérteni. Nekünk azonban túl kell élni a közvetlen halálos veszedelmet, és ennek a célnak alávetve kell használni a józan belátásunkat. Már amennyiben még a birtokában vagyunk. Ha azzal hízelgünk magunknak, hogy igen, érdemes megfigyelni pár furcsaságot, amelyekből egy reális összképet lehet kirakni.

Az ukrán-orosz fegyveres konfliktust az oroszok nem is hívják hivatalosan háborúnak, mindenki más igen. Igaz az ukránok 2014 óta háborúznak az oroszokkal fegyverekkel és propaganda eszközökkel, viszont hivatalosan ők sem üzentek hadat - a mostani fázisban sem - és az összes gazdasági kapcsolatukat sem szakították meg az agresszorral.

Nem orosz vagy ukrán találmány valamilyen eufemisztikus megnevezést ragasztani a háborúra. Különösen az amerikaiak jeleskedtek ebben a műfajban az utóbbi időben, többnyire jól érthető okból. Például mert nem volt meg a törvényhozási többség az elnök által eltervezett háborúhoz, ezért azt más címke alatt folytatták le. Ilyen értelemben nem is olyan furcsa az ukrán háború, ha a szerbeket, irakiakat, afgánokat stb. kérdezik. Amikor Kína lerohanja Tajvant, az sem lesz háború, csak még nem tudjuk, hogy hogy fogja elnevezni azt a kínai kommunista párt propagandaosztálya.

Az érintettek számára „a” háború a Nagy Honvédő Háború volt, vagyis a második világháború német-szovjet frontján zajló harci cselekmények szolgálnak viszonyítási pontul. Ez az erőteljes történelmi háttér sokkal inkább értelmezési keretet kínál az eseményeknek, mint a nemrég lezajlott grúziai, szíriai, vagy akár a korábbi donbászi harci cselekmények.

A nagy háborúhoz képest ez a mostani több szempontból is korlátozott. Először is a harcoló katonák száma igen alacsony: mindkét oldalról egy legfeljebb 200 ezres hadsereg próbálja megtörni a másikat. Holott a gyengébbik fél, vagyis Ukrajna is milliós hadsereget állíthatna ki, ha a hadra fogható polgárai nagy részét tényleg fegyverbe állítaná.

Korlátozott a háború a harci cselekmények jellegét, kiterjedését illetően is. Egyelőre az oroszok ostromolják az útjukba eső megerősített városokat, amelyeket az ukránok makacsul és találékonyan védenek. Nincs összefüggő frontvonal és nagyszabású, nyílt mezőkön átvágó hadműveletek sem. Ilyen létszámú harcoló egységekkel, ilyen terepviszonyok mellett nem is lehetnek.

Az ellenállási gócok bekerítéséért, semlegesítéséért, a másik oldalról az ezzel foglalkozó csapatok kivéreztetéséért folyó összecsapások durvulnak. A korábbi háborúban az akadályt képező városokat kapásból szétlőtték, lebombázták volna, most pedig erre csak pár nap után kerül sor. Ez nyilván azzal függ össze, hogy míg a második nagy háborúban az ellenséget dehumanizálták, itt az oroszok megkísérelték felszabadító műveletként eladni inváziójukat. Végül is legutóbb felszabadították Ukrajnát a német-fasiszta megszállás alól.

Vajon a végén minden ukrán fasiszta lesz, vagy sikerül valamit megtartani az eredeti elgondolásból, hogy egy szűk nacionalista (orosz terminológiában fasiszta) elit kiiktatása után egy lojális lakosság marad? Ez attól is függ, mennyi várost és falut kell porrá rombolni a katonai győzelemhez.

Az orosz propaganda megbélyegzi az ukrán vezetést az általa követett városvédő katonai taktika miatt. Szerintük az ukrán fegyveres erők élő pajzsnak használják saját civiljeiket. Mennyivel jobb lett volna, ha kivonulnak a nyílt mezőre, ahol az orosz légi- és egyéb technikai fölény szafarivá változtatta volna az inváziót, ahol az ukrán haderő játszotta volna a nagyvad szerepet. A háború az háború: a harcoló felek azon törik a fejüket, hogy minél hatékonyabban támadják a másik fél gyenge pontjait. Hogy az oroszoknak nem akaródzott szétverni jövendőbeli városaikat, valamint jelentős veszteségeket szenvedni az ostromok közben és a váratlan rajtaütések következtében, az az ő problémájuk. A hibás helyzetértékelés és az ebből adódó gyenge tervezés következménye a támadásuk látványos lelassulása, veszteségeik megugrása.

Az viszont eléggé megszokott a háborúk elején, hogy felkorbácsolódik a szemben álló országok lakóinak hazafias lelkesedése. Nem gondolom, hogy olyan mértékben, mint a 20. században, amikor mai ésszel felfoghatatlan áldozatokat vállaltak nagyapáink és dédapáink. De ahogy az ő lelkesedésük sem tartott örökké, számítani lehet rá, hogy a háború következményeinek egyre közvetlenebb élményként történő megtapasztalása aláássa a politikai vezetés támogatottságát az emberek körében. Ameddig azonban a fizikai és mentális kifáradás nem lesz általános és kézzelfogható, a felek nem tudnak békét kötni. Az orosz uralkodó elit az ukránokhoz képest erősebben kontrollálja saját társadalmát, de egy vereséget az sem tudna elviselni. Az még egyértelműbb, hogy az ukrán államhatalom nem tudna a sajátjaival egy olyan tartalmú békeszerződést elfogadtatni, amivel az oroszok már megelégednének.

Ha nem is tudjuk pontosan, miről alkudoznak a felek, az viszontnyilvánvaló, hogy a közvetlen érintetteken túl az USA által valamennyire vezetett Nyugat is részt vesz azokban. Ők mire játszanak, miben érdekeltek? Abban, hogy az oroszok számára Ukrajna második Afganisztán legyen? Akkor minél hosszabban, minél nagyobb pusztítás zajlik, annál jobb. Ha meg akarják akadályozni a még szorosabb Orosz-Kínai szövetséget, valamint a világgazdaság deglobalizációját, akkor ki kell engedniük az oroszokat a sarokból.

Végül is a gazdasági és a propagandaháború is háború: számolni kell vele, hogy az ellenfél a gyengepontodat fogja támadni minden erejével. Arra bazírozni, hogy majd visszariad attól, ami neked a legjobban fájna, az vágy vezérelte gondolkodás. Mostanra a felek pontosabban tisztában vannak vele, mit képes megkockáztatni, mit kész beáldozni a másik, és talán saját tűrőképességük határait is pontosabban felmérték. Nem mintha bennfentes infók hiányában egy kívülálló is fel tudná mérni, hányadán állnak. Atomháborúzni talán nem készek. Hogy azon kívül kinek az életét, jólétet, megszokott világát készek beáldozni a győzelemért, ebben a tekintetben pesszimista vagyok: nemcsak az ukránok vannak rajta a feláldozhatók, expendables listáján.