Okos ember a más kárán tanul… valóban? Avagy a tanulásról általában

Nem azt mondom, hogy ez a közmondás hamis, hanem hogy érvénytelen. Ha léteznének is más kárán tanuló emberek, azok olyan ritkák lennének, mint a fehér holló. Ha az emberek képesek lennének a környezetükben elkövetett hibás döntések alapján maguk elkerülni ugyanazokat a hibákat, akkor előrébb kellene tartanunk. Lennie kellene egy olyan jelenségnek, hogy amikor valaki a környéken saját döntéseivel katasztrofális helyzetbe hozta magát, aki látja mindezt, megrendül és önvizsgálatot tart abban a témában, hogy nem jár-e ugyanazon az ösvényen.

Mindenkinek ilyen önvizsgálatot kellene tartani Ukrajna környékén, hiszen az ország lakóinak szenvedése egészen rendkívüli. Lázas intenzitással kellene vizsgálni, mi vezetett idáig, ahol emberek halnak tömegesen, menekülnek el otthonaikból, játszanak halálos bújócskát a hadkiegészítőkkel, nyomorognak sötétben, hidegben, miközben néhányan ezen meggazdagodnak. Mindezt miért? Mert valaki jelentkezett a nevükben ágyútölteléknek egy geostratégiai konfliktusba a nyugati globálisták és a globális dél szuverenistái között. Aki ezt meglépte, annak nem volt erre felhatalmazása, hiszen ennek az ellenkezőjével kampányolt, csak utána gyengének bizonyult és belesodródott a külső irányítói által nemzeti hősként reklámozott emberkereskedő szerepbe.

Vagyis lehetőleg nem kellett volna olyanokat hatalmi pozícióba juttatni, akik képesek egy ilyen metamorfózisra. Nem tudni lesz-e alkalma az ukránoknak tanulni a hibájukból, hiszen még az sem biztos, hogy belátják: hibáztak. Erős érvek szólnak amellett is, hogy nem is volt kiből választani. Azért viszont nem lehet senkire áthárítani a felelősséget, amiért nem voltak képesek az ukránok 1989 óta olyan politikai vezető réteget kitermelni, amelynek legalább néhány szereplője nem szélhámos, vagyis nincs teljesen kiszolgáltatva azoknak, akik fizetik, zsarolják, manipulálják őket.

Nem irreális elvárás ez? Vajon a jól megalapozottnak elkönyvelt, régebben működő demokratikusnak nevezett intézményrendszerű országok lakói sokkal jobb teljesítményt nyújtanak állampolgárként? Vajon nem mindenkit kívülről fogott gyenge, csak betanult ideológiai jelszavak felmondására képes „elitek” vezetnek? Nem csak a szerencsén múlott, hogy más országok lakóit ezek még nem kínálták fel ágyútölteléknek?

Egész Európának félelemmel és reszketéssel kellene gondolkodnia politikai elitje minőségén, szocializációján, kitettségén, ha számottevő tömeget alkotnának azok, akik megpróbálnak mások kárából tanulni. Magyarország kivételnek tűnik az ukrajnai tanulságok komolyan vétele ügyében, de erre az aktuálpolitikai tényezők alakulása jobb magyarázatot ad, mint hogy ennyivel különbek lennénk az angoloknál, franciáknál, németeknél és egyéb belgáknál.

Miért hitegetjük magunkat azzal, hogy képesek vagyunk mások baján tanulni, közben pedig azt sem ismerjük fel, hogy éppen elszúrunk valamit? Ha valami rossz történik velünk, arra összpontosítunk, hogy magunkon kívül valaki mást hibáztassunk. Amikor a más kárán tanulás képességét tesszük meg az okosság kritériumának közmondásos formában, akkor hülyének nyilvánítjuk magunkat. Ha realisták és szerények szeretnénk lenni, azt mondanánk: az okos ember egy idő után felismeri, miféle hibákat követ el sorozatban, némely erős jellem pedig utána képes a sorozatot meg is szakítani. Miért nincs ilyen tartalmú közmondás?

Közelítsük meg a problémát egy másik oldalról. A történelem az élet tanítómestere – mondták a rómaiak. A történelem csak egy dologra tanít, hogy nem lehet belőle tanulni – reagáltak erre páran már az újkorban. Minden azon múlik, a történelem megismétli-e önmagát? Az ókorban még ismételte, ezért próbáltak belőle tanulni a rómaiak. A történelem váratlan fordulatok után soha nem látott dolgokat hoz létre, ezért tanulni sem lehet belőle – lehetett az újkor emberének benyomása. Ezt lehet még variálni, hogy a történelem paródia formájában ismétli magát, vagy hogy nem ismétli, de rímel önmagára.

Még alapvetőbb megfontolás, hogy az életet előrefelé kell élni, de csak visszamenőlegesen lehet értelmezni. Viszont nem tehetünk mást, mint hogy megpróbáljunk felismerni mindenféle törvényszerűségeket, sémákat, trendeket, és azok hatásait kivetítjük a jövőbe jóslások formájában. Könnyű belátni, hogy amikor azt jósoljuk, hogy holnap is felkel a nap, nem sokat kockáztatunk, akárcsak a mindennapi rutinjaink ismétlődését előfeltételezve.

Amikor az ukrajnai vagy az iráni háború végéről próbálunk valamit előrevetíteni, akkor bizony a történelemről próbálunk tanulni. Lássuk be, ez nem könnyű feladat. Dehát megtehetjük-e, hogy nem próbáljuk előre jelezni, ki nyeri a háborút? Egy magát átlagembernek tekintő valaki mondhatja, hogy ez a politikai vezetőkre tartozik. De ha téved az illető, a következmények mindenkit érinteni fognak. Olyan vezetőket kell döntési pozícióban juttatni, akik jól szoktak jósolni. Jósolni a jósok dolga, itt előrejelzésre van szükség, mint a meteorológusok részéről. Lesz szélvihar, jégeső, fagy, aszály stb. Ha nem is lehet teljesen biztosra menni, de talán jobb eséllyel próbálkozik egy meteorológus, mint egy sámán.

Újabb csapda. Az emberek megingathatatlan magabiztosságot várnak el azoktól, akik előrejelzéseket tesznek. Van olyan közönség, amelynél egy magabiztos stílusú sámánnak jobbak az esélyei, mint egy valószínűségekben és százalékokban feltételesen-körülményesen fogalmazó szakinak. Valamit segít a tapasztalat, hogy a meteorológusok viszonylag pontosak szoktak lenni és az emberek egyébként is elfogadják, hogy mérési eredményeket, műholdfelvételeket stb. kell értékelniük.

Na de ki értelmezi helyesen a történelem menetét? Némely történész, esetleg társadalomfilozófus? Ezek nem szoktak vezető politikai posztokat betölteni. Viszont rendelkezésre állnak tapasztalatok arról, hogy a megingathatatlan önbizalmat sugárzó politikusok közül melyiknek szoktak bejönni az előrejelzései, függetlenül attól, tudósra vagy sámánra hasonlít jobban, esetleg szimplán bohócra vagy szélhámosra. Elvileg tanulni kellene abból, amikor valaki ráfizet, hogy egy ilyenre szavazott. Ehhez képest már az is jó eredmény, ha azt nem felejti el, hogy 20 évvel ezelőtt már ő is ráfázott egy hasonló döntésre.

Ideális esetben végezd el egyedül a házi feladatot. Ásd bele magad az aktuálpolitikai folyamatokba és az oda vezető történelembe, hasonlítsd össze a forgalomban lévő szakértői véleményeket és ezek alapján mérd fel az esélyeket! Utána kövesd azt, aki a te véleményedet osztja a szükséges teendőkről! Kinek van erre ideje, energiája, eleve affinitása? Akinek nincs, annak szavazás helyett imádkozni kellene azért, hogy jól döntsenek azok, akiknek van. Ehelyett a magát okosnak képzelő szavazópolgár úgy kezeli a vezetőit, mint valami valóságshow résztvevőit, akiket kiszavazhat a játékból, mert számára valamiért unszimpatikusak, nem balhéznak elég látványosan. Van-e esélye egyáltalán a politikát ilyen módon félreértelmező szavazónak tanulni a hibákból, amelyeket törvényszerűen el fog követni? Ha csak kisebb katasztrófa következik be, az egyik szélhámos társaságot kiejtheti a játékból. De mi van akkor, ha az egész politikai elit Ukrajna-párti? Elitet kell váltani, pl. előadóművészekre a spekulánsokat.

Vannak, akik szerint az ukránok a nyugati civilizáció védői, ilyen minőségben jár nekik, hogy sem a korrupciót, sem a buszifikációt, sem a politikai gyilkosságokat (a lista hosszan folytatható) nem létezőnek tekintse, aki véleményt akar formálni róluk. Egy ilyen értékelésből nyilván más következtetéseket kell levonni, mint abból, hogy az ukránok a nyugati civilizáció degradációjának megtestesítői, elrettentő példák arra, hová vezet a politikai infantilizmussal alátámasztott szélhámos-uralom.

Kinek van igaza? Nyilván annak, akit jobban kedvelek a saját országom belpolitikai valóságshowjának résztvevői közül. Ha Ukrajna-párti, az ő álláspontját veszem át gondolkodás nélkül, ha fordítva… Világos.

Megérkeztünk az egyik magyarázathoz arra, miért tanulunk olyan nehezen. Mert nem olyan egyszerű megállapítani, hogy mi az igazság, mi történt-történik valójában és abból mi a tanulság. Amikor az események megítélésének erős érdekvonzatai vannak, vagyis embercsoportok jól felfogott anyagi és presztízs érdekeit sérti a valóság valamelyik értelmezése, akkor azt nem fogják igaznak elfogadni. Az ukrajnai háború kifejezés rengeteg eseményt, egyedi tényt foglal magában, amelyekből többféleképpen lehet összefüggő képet összerakni, vagy történetként elmesélni. Ezek ütköznek és a különféle narratívák hívei belelovallják magukat saját értelmezésükbe, amelyek tovább homályosítják az éleslátásukat. Aztán valahogy véget ér a történet és a történelem egy időre eredményt hirdet.

Ha egy esemény nagy léptékű, bonyolult, érdekellentéteket keletkeztet, akkor igen nehéz levonni a tanulságot. Nyilván, ha egyszerű dolgokról van szó, megnő az esélye annak, hogy valaki akár külső megfigyelőként is tanuljon belőle valamit. Ha egymást figyelő inasokra, tanoncokra vonatkoztatjuk, akkor akár még igaz is lehet közmondásunk.

Az is segít, ha a valóságot elkülönült, viszont egynemű területekre osztjuk és az azokon belüli szabályszerűségek feltárására összpontosítunk. A modern tudományok vagy akár mesterségek sikerének ez a titka. Dolgokat tisztázni lehet egyszer és mindenkorra, az ismereteket felhalmozni, rendszerezni és intézményesített formában tovább adni. Persze időről időre a fizikát is át kell értelmezni a többi természettudományokkal együtt, a különféle elméletek hívei pedig ott is emóciókkal átitatott vitákat tudnak folytatni. De a tudás felhalmozása mégiscsak folytatódik, a tudósok nemzedékei egymás munkájára tudnak építeni.

A valóság, amiben élünk, a maga teljességében bonyolultabb, mint a természettudományok. A történelem nehezen értelmezhető helyzetekbe hoz minket. A legtöbbször egyszerűsítünk, besoroljuk tapasztalatunkat valami meglévő sémába és aszerint próbáljuk kezelni. Valakinek sikerül ráérezni a használható protokollra, valaki pedig durva bukás formájában szembesül a valóság azon elemeivel, amelyeket elmulasztott megfelelő módon figyelembe venni.

Az ukránokkal példálóztam, mert ez egy éles, nyílt kimenetelű történet. Egyértelmű véleményt fogalmaztam meg értelmezéséről, amely szembe megy a nyugati közfelfogással. Egy erősen átpolitizált, erős indulatokat kiváltó témát használtam illusztrációként valami régebbi, kevesebb vitát kiváltó téma helyett. Úgy tűnhet, hogy ukránellenes álláspontot képviselek, vagy hogy lenézően kezelem Ukrajna lakóit.

Akik ukrán-pártiként futnak nyugaton, azok okozzák a legnagyobb bajt. Egy megnyerhetetlen háborút erőltetnek, hogy valamelyest meggyengítették az oroszokat. De ha valaki komolyan veszi, hogy Ukrajna a Nyugat részeként küzd az orosz agresszióval, annak a fronton a helye. De valahogy egyetlen nyugati politikus sincs a donbászi lövészárkokban, ahol állítólag a Nyugatot védik. Igaz, ebben csak az ukrajnai politikai elitet követik.

Tanulságként meg lehetne fogalmazni, hogy nem szabad olyan elitet hatalomba engedni, amelyik nehézségek idején nem osztozik népe sorsában. Dehát mit tud most kezdeni ezzel a tanulsággal az az ukrajnai, aki nem akar a fronton meghalni, ezért groteszk bújócskára kényszerül a hadkiegészítőkkel? Esetleg azok a népek tanulhatnának, akik még nem tartanak itt. Ha olyan okosak lennének, hogy az ukránok baján tanuljanak. Ehelyett azt gondolják, hogy ők felsőbbrendűek, így velük ilyesmi nem fordulhat elő.

Vagyis azért nem képesek az emberek mások kárán tanulni, mert képtelenek együtt érezni olyanokkal, akik különböznek tőlük, főleg ha valamilyen ürüggyel (nyelvi, kulturális, vagyoni stb.) le tudják nézni őket. Határozottan meg tudom erősíteni, hogy az átlag ukrán semmiképp nem különbözik a többi európaitól annyira, hogy ránk nézve érvénytelennek lehessen tekinteni a sorsát. Ha alacsony teljesítményt nyújtanak is a politika, az államszervezés tekintetében, nagyjából csak ugyanazokat a gyengeségeket mutatják, mint a többi ember, aki valóságshownak veszi a közéletet.