Kinek van igaza Ukrajnában, Gázában vagy máshol, ahol vér folyik? A hatalom helyes
értelmezéséről

Kinek van igaza: az ukránoknak vagy az oroszoknak? Az oroszok a támadó fél, az ukránok az áldozatok, tehát nekik van igazuk. És ha igazuk van, abból mi következik? Igazuk tudatában vitézebbül fognak harcolni és megnyerik a háborút. Ha mégsem, igazságuk majd megtartja a szabadságszeretetüket és táplálja az ellenállás és a remény parazsát. És a többiek számára milyen következményei vannak annak, hogy a megtámadott félnek van igaza? Erkölcsi kötelességük az igazság oldalára állni. Hadat kell üzenniük az oroszoknak? És ha az USA kormánya nem teszi ezt, az amerikaiaknak fel kell lázadni politikai vezetésük erkölcstelen viselkedése láttán? Ha nem háborúzik valamely ország az Orosz Föderációval, akkor vajon nem képmutató? Ha valaki nem utazik Ukrajnába, hogy önkéntesnek jelentkezzen, akkor mennyire veszi komolyan az erkölcsi elveket, amelyek alapján bűnösnek, gonosznak bélyegzi az oroszokat?

Nem lehet megtorlatlanul hagyni az igazságtalanságot! Rendben, de ki az, aki eldönti, hogy ki a bűnös, és ki az, aki végrehajtja a büntetést? A bíróság és a rendőrség, illetve a büntetés-végrehajtás. És ha egy ország a bűnelkövető? Akkor a nemzetközi bíróság és a nemzetközi hadsereg. Ilyen nem létezik, nem létezett és nem is létezhet, mert ehhez meg kell szűnni a szuverén államoknak, hogy a helyükön létrejövő világállam intézze az emberiség ügyeit. Addig a reménykedve vagy rettegve várt pillanatig különböző erejű államok vannak, akiknek valahogy le kell rendezni egymás közt a konfliktusaikat – végső esetben háború útján.

Rendezzék, de háború nélkül! Mondja az, aki valamilyen megközelíthetetlen erkölcsi magaslatról óhajt ítélni eleveneket és holtakat. És ha már ott van, egyúttal azt is elrendeli, hogy szűnjön meg az ember okozta karbonkibocsátás, valamint minden hierarchia, amivel  vissza lehet élni, minden erős identitás és elköteleződés, ami konfliktusokat generálhat.

Na és amikor valaki kinyilvánította, hogy ez így lenne igazságos és nem történik semmi, akkor mi van? Lehet médiakampányt indítani, mozgalmat szervezni annak a szentté avatásáért, akinek ilyen meggyőzően vérzik a szíve az igazságtalanság láttán. Ha a kampány sikeres, létrejön egy média-brand, amely jó megélhetést biztosít birtokosának és működtetőinek.

Az államok közti fegyveres konfliktusok közben folytatódnak, tömegével szedve áldozataikat, akik többnyire nem sikeresnek bizonyult médiaprojektek frontemberei. A háború nemcsak földön, vízen, levegőben folytatódik, hanem a propagandahadszíntéren is, hiszen meg kell erősíteni a saját lakosság harci morálját, gyengíteni az ellenségét és győzködni a nemzetközi közösséget az igazunkról. A propagandisták épp olyan katonák, mint a gyalogosok, tüzérek stb. Sikereik, kudarcaik érdemben befolyásolják az erőviszonyok alakulását – végső soron pedig a háború kimenetelét.

Ha valaki meg akarja érteni a történéseket, tudomásul kell vennie, hogy a szembenálló felek propagandaerőfeszítéseinek a kereszttüzében áll. Ha nem, akkor az azt jelenti, hogy csak az egyik félnek van lehetősége sulykolni az üzenetét, a másiknak vagy egyelőre, vagy már nincs. Ha kétsége sincs valakinek a helyzet megítéléséről, az azt jelenti, hogy valamelyik fél már sikeres agymosást hajtott végre rajta.

A háborút nem szokták lazán venni. Véresen komolyan veszik a propagandahadszínteret is. Aki gyengíti a győzelemhez szükséges üzeneteket, az ellenség. Nyilván az is, aki a tárgyszerű helyzetértékelés útját ajánlja valamelyik propagandaséma interiorizációja helyett. Tulajdonképpen én sem ajánlom mindenkinek. Rövid távon biztonságosabb átvenni az uralkodó magyarázatot, mondhatni narratívát. Csak ha valakinek már kényelmetlen érzése van, mert nem áll össze a kép, vagy irritálja, hogy nyilvánvalóan hülyére veszik, emiatt kész energiát fektetni az igazság keresésébe, akkor lehet érdekes, amit szempontként a figyelmébe ajánlok.

A nemzetközi politikát nem általános erkölcsi szempontok vezérlik, ezért nincs is értelme ezek alapján értelmezni. Ne keverjük a műfajokat, már ha nem akarjuk saját magunkat szédíteni. Általában tudomásul vesszük, hogy életünk különböző intézmények, szervezetek, létszférák között oszlik meg, amelyeknek szabályait követjük, amíg azok fennhatósága alatt állunk. Másképp viselkedünk munkahelyünkön, nyaraláskor, kórházban, bíróságon, bulin, temetésen stb. A nemzetközi politika is egy különálló terület, az emberi interakciók egyik műfaja, amit nem ajánlatos keverni a többivel.

A nemzetközi színtéren úgynevezett szuverén államok próbálják érdekeiket érvényesíteni a többiekhez képest. Valakivel valamiben egyetértenek, egybeesnek az érdekeik, másokkal pedig különféle mértékben ellenkeznek. Mivel mindenkinek sokféle érdeke van, ezért témánként változhat a potenciális szövetségesek köre. A névlegesen szuverén államok orwelli módon egyenlőek: vagyis szuverének, csak vannak, akik szuverénebbek. A nemzetközi porondot a nagyhatalmak dominálják. Néhány a majd’ 200, világpolitikai térképen szereplő országhoz képest. Valamivel többen vannak a középhatalmak a többiek pedig a futottak még kategóriába tartoznak, vagy olyanok, akik meg sem próbálnak futni, vagyis önállóan dönteni nemzeti érdekeikről.

A nagyhatalmakat nevesíteni lehet: USA, Kína, Oroszország. A középhatalmak regionálisok, mint Brazília Dél-Amerikában vagy Izrael a Közel-Keleten. Ezen az egyszerűnek tűnő felsoroláson is azonnal vita tör ki a hozzáértők között, ami oda fog konkludálni, hogy milyen kritériumok alapján milyen státus jár egyik-másik országnak. Vitatkozni a végtelenségig lehet, de a konkrét erőviszonyokat a gyakorlatban tisztázzák, végső esetben fegyveres konfliktus – háború – útján.

A háború a nemzetközi viszonyok természetes része. Mivel nemzetközi színtéren nincs a szuverén államoktól erősebb egység, azoknak a konfliktusaikat végső esetben háborúk útján kell rendezniük. A háború lehetősége az államok szuverenitásának következménye, nem pedig erkölcsi vagy egyéb fejlettségi szintjüké.

A zavart az okozza, hogy a jelenlegi nemzetközi jog ezt nem ismeri el: kimondja, hogy egy ország nem indíthat háborút nemzeti érdekei érvényesítése végett. Ha mégis, akkor agresszor, amire a nemzetközi közösségnek kiközösítéssel kell reagálnia, tehát egy globális nagykoalícióba tömörülve legyőzni a békebontót. Így is dönteni kell arról, ki az agresszor. A jelenlegi nemzetközi jog szerint az előző nagy háborúban győztes, vagy annak nyilvánított öt nagyhatalma teheti meg egyhangú szavazással. Ebből persze az is következik, hogy az USA, Oroszország, Kína, Nagy-Britannia, Franciaország és a jóváhagyásukkal eljáró országok nem lehetnek agresszorok. Így sem Oroszország nem háborúzik Ukrajnában, sem az USA Iránban, követve a sémát, amit bejárattak a második világháború óta eltelt időben.

A háború kiiktatása a nemzetközi viszonyokból az ún. nemzetközi jog által az USA-beli alkoholbetiltási törvényre hasonlít: primitív gondolkodású, de igazukban megingathatatlanul meggyőződött emberek parancsszóval megzabolázzák a természetet. Mivel a másik győztes, Sztálin szintén az emberi természetet próbálta felülírni a magántulajdon nélküli társadalom erőltetésével, nem volt kinek a józan észre hivatkozni a témában.

A nemzetközi politikát is emberek csinálják, akiktől a gőg, a nagyzási hóbort, a szűk csoportérdekek érvényesítése sem idegen, az elvakult nacionalizmusról nem is beszélve. Azért ennek a területnek is létezik szakmai etikája, ami különbözik a többitől, mint a katonáké az óvónőktől, a bíráké a pszichiáterekétől. Az emberek ebben a szférában országuk minél hosszabb távú érdekei szerint kell eljárjanak. Mint a politikusok általában, a következményetika hatálya alá esnek. Jól kell felfogniuk országuk érdekeit, jól kell kalkulálniuk az erőviszonyokat, helyesen kell érzékelniük a globális trendeket, ügyesen manőverezni a többi szereplővel szemben.

Miután nagyhatalomból akkor is kevés van, ha a vitatott státusúakat is ide számítjuk, azok egymáshoz való viszonya konstellációt alkot, amihez a többiek alkalmazkodnak. Az erőviszonyok változásával az egész rendszer átalakul, amikor az új konstelláció stabilizálódik, azzal egy korszakot meg lehetne jelölni. Az első háborúig az európai hatalmak koncertje működött, kiegészülve az USA-val és Japánnal. Utána egy hosszú átmeneti időszak következett, amíg kiiktatták Németországot a nagyhatalmak közül. Utána jött a kétpólusú világ az USA-Szovjetunió szembenállással. Kína átállt az USA oldalára, a Szovjetunió felszámolta magát, így beköszöntött az úgynevezett egypólusú világrend. A hegemón gyengülésével, Kína és mások felemelkedésével most egy újabb átmeneti időszakba léptünk.

Az erőviszonyok tisztázásának alapértelmezett módja a háború. A szembenálló felek nukleáris hatalmak, így közvetlen háborúval nem tudják egyértelművé tenni a nagyhatalmi hierarchiát. Így közvetett (proxy) háborúkat kell vívjanak. Legalábbis reméljük, hogy nem próbálják ki a közvetlen nukleáris csapásmérést, mint eszközt. Ezt sem lehet kizárni. Annak, hogy valahol a periférián kísérleteznek, már jóval nagyobb az esélye. Optimális esetben meghúzzák a demarkációs vonalakat, elismerve egymás befolyási övezeteit.

Egyelőre azonban az USA úgy ítéli meg, hogy továbbra is fent tudja tartani globális hegemóniáját, neki nem kell más hatalmak érdekszféráit elismernie. Így fennmarad az orosz-kínai és a többi nyugatellenes hatalom ellensúlyozó együttműködése. A harci cselekmények fognak ebben a kérdésben változást előidézni.

És akkor most kinek van igaza? A palesztinoknak, a kurdoknak, a szíreknek, az oroszoknak a Baltikumban? Ha valaki erkölcsi magaslatról akar együtt érezni a gyengébbel, óriási választék áll rendelkezésére. Akár még a magyarokért is fájhat a szíve.

Én azt javaslom, ne használjunk drogként a heroin, a kokain és egyéb vegyi anyagokon kívül morális felsőbbrendűségi érzést sem. Különösen olyan területről véve anyagot hozzá, amit nem értünk, nem látunk át kellő mértékben. A nemzetközi politika nagyobbik része titokban zajlik, jobb esetben nem beszélnek róla, de inkább tudatosan félrevezető magyarázatokkal traktálják a hírfogyasztókat. A világ legjobban fizetett propagandistái dolgoznak rajta, hogy a céljaiknak megfelelő narratívát tegyék dominánssá népük, államuk nagyobb hasznára és dicsőségére.

Másfelől a valóság erősebb a propagandánál, és a háború az államok valós erejének, céljainak legtárgyilagosabb leleplezője. Nem szörnyülködni kell rajta, hanem minél pontosabban észlelni azt, amit felmutat. Valamennyi mozgástere a futottak még népeknek is van. A reális helyzetfelismerésen dőlhet el, hogy túléljük-e a történelemnek azt a zúgóját, amibe az áramlás belevitte nemzetünk rozoga ladikját.